7.

 Nem sikítottam, pedig arra léptem be munkahelyemre, Sal bárjába a hátsó ajtón, hogy maga Sal a raktár padlóján fekszik, bőre egy kék koktélra emlékeztet, a különféle testnyílásaiból folyadékok szivárognak és tócsába gyűlnek a padlón, mint például egy kisebb vértócsába a feje körül. Na most, gyerekkoromban a bátyám gyakran azzal mérte az ember értékét, hogy sikítozik-e nyomás alatt, és kijelentette, hogy ha bármilyen sikításközeli eljut anya és/vagy apa füléig, akkor a kistestvér, vagyis én, olyan verést kapok, mint még soha, olyan fájdalmasan égő bőrkesztyűt, hogy csontig megérzem. A fenyegetését a bátyám, Nehemiah, nyugodjék békében, nagy lelkesedéssel gyakorlatban is beváltotta egész gyerekkoromban.

Ezért aztán először becsuktam a hátsó ajtót, gondosan rátoltam a reteszt, aztán az ajtónyíláson kikukkantottam a bár még sötét, elülső részébe, és csak akkor sikítottam. Persze nem kislányos sikítás volt, hanem robusztus férfisikoly: olyan fickó sikítása, akinek a hatalmas lőcsét becsípte a forgóajtó, ahogy éppen berohant megmenteni egy lángoló kisbabát, vagy valami.

Amikor a sikítást letudtam, körülnéztem és kiszúrtam a nagy faládát a raktárunk közepén, amire nagy fekete betűkkel azt fújták: VESZÉLY! ÉLŐ HÜLLŐ!

A láda nyitva volt, kiszóródott belőle valami szalmaszerűség a padlóra. Megláttam a feltépett borítékot és a levelet Sal halott keze mellett. Bokker, a dél-afrikai matróz küldte nekem, és egyből tudtam, mi lehetett a ládában. Gyorsan végigpásztáztam Sal hulláját, és meg is találtam a nyakán a két lyukat; megduzzadtak, akár a kelés, alattuk pedig kisebb fogak ovális alakú nyoma látszott.

Olyan hidegrázás futott végig a gerincemen, akár az áramütés. Megdermedtem, csak fogtam a levelet, mintha táviratban azt közölték volna velem, hogy kinyiffantottak. Stop. Fogalmam sem volt, hogyan is néz ki egy fekete mamba, de a dél-afrikai elmondása alapján nagy, sötét és igen gyors kígyó, vagyis köztem és a kétlépésnyire lévő hátsó ajtó között nem lehetett, valahol a bárban viszont nagyon is.