Fölébredt, kinyitotta a szemét. A szoba alig jelentett számára valamit, túl mélyen belemerült abba a nemlétbe, amelyből éppen most bukkant elő. Nem volt energiája megbizonyosodni helyzetéről a térben és időben, de nem is vágyott rá. Volt valahol, hatalmas térségeken át visszatért a semmiből; tudata középpontjában a végtelen szomorúság bizonyosságával, de ez a szomorúság megnyugtató volt, mert egyedül ez volt számára ismerős. Nem volt szüksége további vigaszra. Egy darabig mozdulatlanul feküdt, teljes kényelemben, teljesen elengedve magát, aztán visszasüppedt egy könnyű, pillanatnyi álomba, mint az gyakran előfordul hosszú, mély alvás után. Hirtelen újra kinyitotta a szemét, és megnézte a karóráját. Ez pusztán reflexcselekvés volt, mert amikor látta, hány óra van, csak megzavarodott. Felült, körbenézett a csiricsáré szobában, homlokára tette a kezét, aztán mélyen felsóhajtott és visszadőlt az ágyra. De most már ébren volt, néhány másodperc múlva már tudta, hol van, tudta, hogy késő délután van, és ebéd óta aludt. A szomszéd szobából hallotta felesége mamuszának csoszogását a sima kőpadlón, és a hang megnyugtatta, mivel eljutott az öntudatnak arra a másik szintjére, ahol már nem érhette be azzal a bizonyossággal, hogy él. De nagyon nehezen tudta elfogadni a magas, keskeny szobát, a gerendás mennyezetet, a mintákat, a vörös és narancsszín üvegű csukott ablakokat. Ásított: levegőtlen volt a szoba. Később majd lekászálódik a magas ágyról, kitárja az ablakot, és abban a pillanatban vissza fog emlékezni az álmára, mert bár egyetlen részletét sem tudta magában felidézni, tudta, hogy álmodott. Az ablak túlsó oldalán levegő lesz, tetők, a város, a tenger. Az esti szél lehűti majd az arcát, amikor odaáll és kinéz rajta, és abban a pillanatban fel fog bukkanni az álma. Most még csak feküdni tudott, lassan lélegzett, szinte kész lett volna újra elaludni, megbénította a levegőtlen szoba. Nem várta az alkonyatot, de fekve maradt, amíg el nem jött.
2020. szeptember 25., péntek
3.
József - nevezzük Józsefnek - továbbhajtott. Vagy egy fél kilométerébe került, s egy bosszús vállrándításba, amíg végül elhatározta, hogy mégiscsak felveszi a kocsijába az országút mentén integető fiút. Az öreg Ford-motor hátmenetben fülsiketítően bőgött, mialatt a fiú boldogan hadonászva szaladt a faroló kocsi felé.
- Elébb is meggondolhattam volna, igaz? - mondta József a leeresztett ablakon át. Még nem nyitotta ki az ajtót.
- Nem baj - mondta a fiú rekedt hangján. - Köszönöm.
József mezítelen lábát nézte. - Várjunk még! - mondta - Vedd le a kezedet a kilincsről!
Nem tetszett neki a lába. Sáros is volt, a beszáradt sárréteg fölött poros is, maga egy meteorológiai jelentés. József alighanem ezért is menekült még egy fél kilométert, míg a lelkiismerete meg nem állította. Igaz, a fiú arcával, a fiatal, rendezett vonású, bár kissé nőies arcával hamarább ki lehetett békülni, noha az is piszkos volt, nemcsak borostás.
- A cipőd a hátizsákodban van? - kérdezte József.
A távoli magas hegyek fölött hirtelen beborult, még mielőtt a hajnali nap felkapaszkodott volna a hóborította csúcsok fölé.
- A cipőm? Attól fél, hogy bepiszkítom a tiszta kocsiját?
- Velem ne gúnyolódj! - mondta József. - A kocsim piszkos. De azt veszem föl a piszkos kocsimba, akihez kedvem van.
- S hozzám nincs?
József önkéntelenül felfigyelt; nem a szóra, hanem a hangra, mely hordozta. A hang bandzsított. Az egész ember mintha bandzsított volna: jobb kezének egy rejtőző legyintésével, farának egy alig észrevehető szemérmetlen mozdulatával is. A szeme is mintha felvillant volna a szaruhártya mögött. Nem lehetett szembenézni a testével: az nem nézett vissza.
- A kocsim piszkos. De azt veszem föl a piszkos kocsimba, akihez kedvem van.
- S hozzám nincs?
- Hova igyekszel? - kérdezte József. - Montanába?
- Oda - mondta rekedten a fiú.
1.
Mindazt a nagy és megdöbbentő eseményt, amelyet a legmagasabb fokú emberi tudás és találékonyság tervel és munkál ki s visz teljesedésbe, szükségképp a nagy és kiváló emberek hozzák létre; méltán és találóan nevezhetjük tehát az ő életüket a történelem leglényegének. Élettörténetükben, amennyiben értelmes írók előadásában ismerjük meg, nemcsak ige-igen kellemes szórakozást találunk, hanem roppant hasznos tanulságot is; alaposan megismerjük nagy általánosságban az emberi természetet - titkos rugóit, szeszélyes kanyargásait és zavarba ejtő útvesztőit -, de szemünk előtt látjuk egyúttal mindannak élettel teljes példáit is, ami rokonszenves vagy megvetendő, bámulatra méltó vagy visszataszító. A puszta erkölcsi oktatásnál mérhetetlenül eredményesebb úton tanuljuk meg így, hogy mi az, amit minden igyekezetünkkel követnünk, s mi az, amit gondosan kerülnünk kell.
Túl e nyilvánvaló kettős előnyön - hogy az erény való szépségét és a bűn ocsmányságát úgy szemlélhetjük, mintha csak képen látnánk -, megtanulhatjuk még Plutarchosból, Sventoniusból, Nepos-ból és más életrajzírókból azt a hasznos leckét is: ne magasztaljunk és ne ítéljünk el senkit elhamarkodva vagy durván általánosítva. Hiszen gyakran egy és ugyanazon jellemben a jónak és gonosznak oly keverékét fogjuk megtalálni, hogy igen pontos ítélkezésre és igen elmélyült vizsgálódásra lesz szükségünk, ha meg akarjuk állapítani, melyik oldalra billen a mérleg. Mert meglehet, felbukkan néha egy-egy Aristides vagy Brutus, egy-egy Lysander vagy Nero, a sokkalta nagyobb rész mégis keverékfajta: sem nem egészen jó, sem nem egészen rossz; legnagyobb erényeiket csökkentik és homályosba borítják bűneik, ezeket viszont enyhítik és szépítik erényeik.
Ilyen fajta volt az a kiváló személyiség is, akinek életrajzába most belevágok. A természet a legnagyobb és legragyogóbb képességekkel ruházta fel, de nem adta meg ezeket neki a maguk tökéletes tisztaságában és szeplőtelenségében.
7.
Nem sikítottam, pedig arra léptem be munkahelyemre, Sal bárjába a hátsó ajtón, hogy maga Sal a raktár padlóján fekszik, bőre egy kék koktélra emlékeztet, a különféle testnyílásaiból folyadékok szivárognak és tócsába gyűlnek a padlón, mint például egy kisebb vértócsába a feje körül. Na most, gyerekkoromban a bátyám gyakran azzal mérte az ember értékét, hogy sikítozik-e nyomás alatt, és kijelentette, hogy ha bármilyen sikításközeli eljut anya és/vagy apa füléig, akkor a kistestvér, vagyis én, olyan verést kapok, mint még soha, olyan fájdalmasan égő bőrkesztyűt, hogy csontig megérzem. A fenyegetését a bátyám, Nehemiah, nyugodjék békében, nagy lelkesedéssel gyakorlatban is beváltotta egész gyerekkoromban.
Ezért aztán először becsuktam a hátsó ajtót, gondosan rátoltam a reteszt, aztán az ajtónyíláson kikukkantottam a bár még sötét, elülső részébe, és csak akkor sikítottam. Persze nem kislányos sikítás volt, hanem robusztus férfisikoly: olyan fickó sikítása, akinek a hatalmas lőcsét becsípte a forgóajtó, ahogy éppen berohant megmenteni egy lángoló kisbabát, vagy valami.
Amikor a sikítást letudtam, körülnéztem és kiszúrtam a nagy faládát a raktárunk közepén, amire nagy fekete betűkkel azt fújták: VESZÉLY! ÉLŐ HÜLLŐ!
A láda nyitva volt, kiszóródott belőle valami szalmaszerűség a padlóra. Megláttam a feltépett borítékot és a levelet Sal halott keze mellett. Bokker, a dél-afrikai matróz küldte nekem, és egyből tudtam, mi lehetett a ládában. Gyorsan végigpásztáztam Sal hulláját, és meg is találtam a nyakán a két lyukat; megduzzadtak, akár a kelés, alattuk pedig kisebb fogak ovális alakú nyoma látszott.
Olyan hidegrázás futott végig a gerincemen, akár az áramütés. Megdermedtem, csak fogtam a levelet, mintha táviratban azt közölték volna velem, hogy kinyiffantottak. Stop. Fogalmam sem volt, hogyan is néz ki egy fekete mamba, de a dél-afrikai elmondása alapján nagy, sötét és igen gyors kígyó, vagyis köztem és a kétlépésnyire lévő hátsó ajtó között nem lehetett, valahol a bárban viszont nagyon is.
6.
És újra, újra köszöntelek, távoli és kedves barátom!
Ha olvasod ezeket a sorokat, akkor nagy valószínűséggel már ismersz engem (legalább hallomásból). Ám Porfirij Petrovicsnak mégis kötelessége néhány szót szólni önmagáról – megköveteli a hivatali szabályzat.
Először is el kell magyaráznom, hogy ki vagyok én: kiféle-miféle lény? Ez nem a legegyszerűbb feladat.
Az emberi nyelv – éspedig, érdekes módon, mindegyik – úgy van felépítve, hogy általa az egymásba átfolyó személytelen vibrációkat, amelyekből a valóság áll, óhatatlanul hamis lények – tömör, változatlan és egymástól elkülönített „tárgyak” (mint az „én”, „te”, „ő” stb.) – formájában kell felfognunk.
A hasonló kódrendszeren alapuló reáltudományok segítségével érdekes fizikai hatásokat lehet elérni (vegyük akár csak az atombombát), de nincs nevetségesebb dolog az ilyen nyelven nyugvó „filozófiánál”. Kivéve természetesen az olyan az eseteket, amikor azt kereskedelmi mágia céljából használják – akkor ez a bundás krokodilra való vadászathoz hasonló, tökéletesen tiszteletre méltó elfoglaltság.
Kérlek, olvasó, ne vedd ezt komolyan. Máshogy egyszerűen nem tudnánk beszélgetni egymással, és minden mondathoz számos megjegyzést kellene fűznöm. A továbbiakban is kénytelen leszek olyan névmásokat használni, amelyek üres névre utalnak, valamint nem létező emóciókat feltételező főneveket, kitalált kezek mozdulatait leíró igéket, és így tovább. Mit tegyek, nincs más módja, hogy folytassam veled ezt a szerfölött kellemes beszélgetést.
Jelen szöveget egy algoritmus írja – és ha átsejlik rajta néha valami „emberinek” az árnya, az csupán a narratíva felépítésének sajátosságaiból fakad, melyekről igyekszem most a lehető legrövidebben szót ejteni (többet nem engednek a szórakoztató irodalom szabályai).
Az algoritmus – azaz én – a nyelv szabályainak és a mi időnkben klasszikusként tisztelt stílusnak megfelelően rakja egymás után a szavakat.
A szöveg megszerkesztésének elve üzleti titok – amellett elég annyit tudni róla, hogy összességében az orosz próza legjobb alkotásait veszi alapul.
Az algoritmust alapvetően emberek alkották, és az általa létrehozott terméket más embereknek szánják (így feltétlenül vannak benne elírások, hibák, fölösleges ismétlések és közismert dolgok leírásai is), ezért nincs semmi meglepő abban, hogy az ily módon gyártott szöveg emberi alkotásnak tetszik. Közvetett értelemben ez így is van, de hogy pontosan ki a szerző, azt nehéz lenne megmondani. Ahogy valamikor a Majakovszkij nevű költő mondta: „150 000 000 e vers ura, a mester”.1 Azt hiszem, olyan két nullát tévedett, de a megközelítés lényegét tekintve helyes.
És tessék, mégis mintha már el is kezdtem volna filozofálni. Ráadásul „én”-nek neveztem magam.
5.
Tán meglepő, ám mindösszesen csak három vámpírt ismerek.
Ott van legelőször is Richie, bár ő nem igazán számít. Egyszerűen nevetséges szokásai vannak! Állandóan az éjszakai teniszközvetítéseket nézi, és a legújabb kocsimodellekkel van kitapétázva a koporsója. A lábánál meg ott a videomagnó. Persze távkapcsolós, merthogy akkora távolságok vannak abban a koporsóban… De hagyjuk! Szóval, Richie nem sok vizet zavar.
Aztán ott van az angyali, vagy inkább ördögi Maria. A századforduló gyermeke, hibátlan, szecessziós szépség. Lehetetlenül karcsú, meglehetősen magas, és királynőien kecses. Általában fekete ruhákat hord, és gyakorta hagyja el a kastélyt egy-egy titokzatos kis kirándulás erejéig. Leginkább bárokba meg lokálokba jár, bár ezt tagadja, és örökösen hangoztatja, hogy mennyire megveti az ilyen helyeket. A szobájában zenét hallgat, és sokat olvas. Mindig ugyanazt a könyvet.
És hát persze ott van még a Lord. Igazi úriember, elegancia és dekadencia kérdésében felveszi a versenyt a legkékvérűbb angol nemesekkel is. Ő a kastély ura, és megfellebbezhetetlen hatalommal, továbbá méla gőggel uralkodik kicsiny családja felett. Hogy mikor született? Ki tudhatná? Az bizonyos, hogyha történelmi témára terelődik a szó, akkor előszeretettel csillogtatja meg káprázatos tudását, és évszázadokkal ezelőtt meghalt személyeket is oly közvetlenséggel emleget, mintha csak tegnap látott jó barátairól mesélne.
Hát, ők hárman vannak, ám rajtuk kívül nem ismerek egyetlen vámpírt sem.
2.
Ez a mese egyre nőtt mesélés közben, míg végül a Nagy Gyűrűháború története lett belőle, sok utalással a megelőző idők még régebbi történetére. Nem sokkal azután kezdtem hozzá, hogy a "Babó" már elkészült, de még mielőtt 1937-ben megjelent volna, ezt a folytatást mégis abbahagytam, mert előbb az Óidők mitológiáját és legendáit akartam kiegészíteni és rendbe tenni, miután már évek óta foglalkoztattak. Ezt puszta kedvtelésből csináltam, hiszen nem látszott nagyon valószínűnek, hogy másokat is érdekelhet a munkám - különösen, ha figyelembe vesszük, hogy elsősorban nyelvészeti ihletésből fakadt: a tündenyelvek "történetéhez" nélkülözhetetlen hátteret szerettem volna megrajzolni.
Miután azok, akiknek kikértem a véleményét és a tanácsát, a "nem nagyon valószínűt" egybehangzóan "teljesen valószínűtlenre" módosították, visszatértem a folytatáshoz - erre biztattak olvasóim is, akik szerettek volna többet hallani a hobbitokról és kalandjaikról. De a történet mintegy a maga akaratából a régebbi világ felé kanyarodott, ennek a végét és elmúlását foglalta magába, mielőtt az elejét és a közepét elbeszélhettem volna. Ez a folyamat még a "Babó" írása közben kezdődött, már ott is fel-felbukkant a régebbi anyag: Elrond, Gondolin, a nemestündék, az orkok, és más is, ami magasabb, mélyebb vagy sötétebb volt a felszínnél: Durin, Moria, Gandalf, a mágus, a Gyűrű. Csak fel kellett ismerni, mi a jelentőségük ezeknek az utalásoknak és a régi történetekkel való összefüggésüknek: máris feltárult a Harmadkor, valamint betetőzése, a Gyűrűháború.
Azoknak, akik többet akartak hallani a hobbitokról, végül is teljesült a kívánságuk, de jó sokáig kellett várniuk, A "Gyűrűk Urá"-nak a megírása ugyanis kisebb-nagyobb megszakításokkal 1936-tól 1949-ig tartott: ebben az időszakban sok feladat hárult rám, amit nem akartam elhanyagolni, azonkívül más tanulmányaim és tanári munkám is lekötötték a figyelmemet, és sokszor teljesen elmerültem bennük. A késést természetesen csak növelte a háború kitörése 1939-ben: az elbeszélés akkor még nem ért el az I. könyv végéhez. A következő öt év sűrű homályában is úgy kellett éreznem, hogy a történet nem hagyható abba - tovább botorkáltam hát, főleg éjszakánként, és végül eljutottam Balin sírjához Moriában. Itt hosszú időre megpihentem. Csak majdnem egy év múlva indultam tovább: így érkeztem meg 1941 végén Lothlórienbe és a Nagy Folyóhoz. A rákövetkező év folyamán írtam meg első fogalmazásban azt az anyagot, ami most a III. könyvet alkotja, azonkívül az V. könyv 1. és 3. fejezetének az elejét, azután, mikor Anórienben felvillantak a jelzőtüzek, és Théoden elért Hargvölgybe, megálltam. Kifogytam az ötletekből, és nem volt időm a töprengésre.