József - nevezzük Józsefnek - továbbhajtott. Vagy egy fél kilométerébe került, s egy bosszús vállrándításba, amíg végül elhatározta, hogy mégiscsak felveszi a kocsijába az országút mentén integető fiút. Az öreg Ford-motor hátmenetben fülsiketítően bőgött, mialatt a fiú boldogan hadonászva szaladt a faroló kocsi felé.
- Elébb is meggondolhattam volna, igaz? - mondta József a leeresztett ablakon át. Még nem nyitotta ki az ajtót.
- Nem baj - mondta a fiú rekedt hangján. - Köszönöm.
József mezítelen lábát nézte. - Várjunk még! - mondta - Vedd le a kezedet a kilincsről!
Nem tetszett neki a lába. Sáros is volt, a beszáradt sárréteg fölött poros is, maga egy meteorológiai jelentés. József alighanem ezért is menekült még egy fél kilométert, míg a lelkiismerete meg nem állította. Igaz, a fiú arcával, a fiatal, rendezett vonású, bár kissé nőies arcával hamarább ki lehetett békülni, noha az is piszkos volt, nemcsak borostás.
- A cipőd a hátizsákodban van? - kérdezte József.
A távoli magas hegyek fölött hirtelen beborult, még mielőtt a hajnali nap felkapaszkodott volna a hóborította csúcsok fölé.
- A cipőm? Attól fél, hogy bepiszkítom a tiszta kocsiját?
- Velem ne gúnyolódj! - mondta József. - A kocsim piszkos. De azt veszem föl a piszkos kocsimba, akihez kedvem van.
- S hozzám nincs?
József önkéntelenül felfigyelt; nem a szóra, hanem a hangra, mely hordozta. A hang bandzsított. Az egész ember mintha bandzsított volna: jobb kezének egy rejtőző legyintésével, farának egy alig észrevehető szemérmetlen mozdulatával is. A szeme is mintha felvillant volna a szaruhártya mögött. Nem lehetett szembenézni a testével: az nem nézett vissza.
- A kocsim piszkos. De azt veszem föl a piszkos kocsimba, akihez kedvem van.
- S hozzám nincs?
- Hova igyekszel? - kérdezte József. - Montanába?
- Oda - mondta rekedten a fiú.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése