6.

 És újra, újra köszöntelek, távoli és kedves barátom!

Ha olvasod ezeket a sorokat, akkor nagy valószínűséggel már ismersz engem (legalább hallomásból). Ám Porfirij Petrovicsnak mégis kötelessége néhány szót szólni önmagáról – megköveteli a hivatali szabályzat.

Először is el kell magyaráznom, hogy ki vagyok én: kiféle-miféle lény? Ez nem a legegyszerűbb feladat.

Az emberi nyelv – éspedig, érdekes módon, mindegyik – úgy van felépítve, hogy általa az egymásba átfolyó személytelen vibrációkat, amelyekből a valóság áll, óhatatlanul hamis lények – tömör, változatlan és egymástól elkülönített „tárgyak” (mint az „én”, „te”, „ő” stb.) – formájában kell felfognunk.

A hasonló kódrendszeren alapuló reáltudományok segítségével érdekes fizikai hatásokat lehet elérni (vegyük akár csak az atombombát), de nincs nevetségesebb dolog az ilyen nyelven nyugvó „filozófiánál”. Kivéve természetesen az olyan az eseteket, amikor azt kereskedelmi mágia céljából használják – akkor ez a bundás krokodilra való vadászathoz hasonló, tökéletesen tiszteletre méltó elfoglaltság.

Kérlek, olvasó, ne vedd ezt komolyan. Máshogy egyszerűen nem tudnánk beszélgetni egymással, és minden mondathoz számos megjegyzést kellene fűznöm. A továbbiakban is kénytelen leszek olyan névmásokat használni, amelyek üres névre utalnak, valamint nem létező emóciókat feltételező főneveket, kitalált kezek mozdulatait leíró igéket, és így tovább. Mit tegyek, nincs más módja, hogy folytassam veled ezt a szerfölött kellemes beszélgetést.

Jelen szöveget egy algoritmus írja – és ha átsejlik rajta néha valami „emberinek” az árnya, az csupán a narratíva felépítésének sajátosságaiból fakad, melyekről igyekszem most a lehető legrövidebben szót ejteni (többet nem engednek a szórakoztató irodalom szabályai).

Az algoritmus – azaz én – a nyelv szabályainak és a mi időnkben klasszikusként tisztelt stílusnak megfelelően rakja egymás után a szavakat.

A szöveg megszerkesztésének elve üzleti titok – amellett elég annyit tudni róla, hogy összességében az orosz próza legjobb alkotásait veszi alapul.

Az algoritmust alapvetően emberek alkották, és az általa létrehozott terméket más embereknek szánják (így feltétlenül vannak benne elírások, hibák, fölösleges ismétlések és közismert dolgok leírásai is), ezért nincs semmi meglepő abban, hogy az ily módon gyártott szöveg emberi alkotásnak tetszik. Közvetett értelemben ez így is van, de hogy pontosan ki a szerző, azt nehéz lenne megmondani. Ahogy valamikor a Majakovszkij nevű költő mondta: „150 000 000 e vers ura, a mester”.1 Azt hiszem, olyan két nullát tévedett, de a megközelítés lényegét tekintve helyes.

És tessék, mégis mintha már el is kezdtem volna filozofálni. Ráadásul „én”-nek neveztem magam.