4.

 Fölébredt, kinyitotta a szemét. A szoba alig jelentett számára valamit, túl mélyen belemerült abba a nemlétbe, amelyből éppen most bukkant elő. Nem volt energiája megbizonyosodni helyzetéről a térben és időben, de nem is vágyott rá. Volt valahol, hatalmas térségeken át visszatért a semmiből; tudata középpontjában a végtelen szomorúság bizonyosságával, de ez a szomorúság megnyugtató volt, mert egyedül ez volt számára ismerős. Nem volt szüksége további vigaszra. Egy darabig mozdulatlanul feküdt, teljes kényelemben, teljesen elengedve magát, aztán visszasüppedt egy könnyű, pillanatnyi álomba, mint az gyakran előfordul hosszú, mély alvás után. Hirtelen újra kinyitotta a szemét, és megnézte a karóráját. Ez pusztán reflexcselekvés volt, mert amikor látta, hány óra van, csak megzavarodott. Felült, körbenézett a csiricsáré szobában, homlokára tette a kezét, aztán mélyen felsóhajtott és visszadőlt az ágyra. De most már ébren volt, néhány másodperc múlva már tudta, hol van, tudta, hogy késő délután van, és ebéd óta aludt. A szomszéd szobából hallotta felesége mamuszának csoszogását a sima kőpadlón, és a hang megnyugtatta, mivel eljutott az öntudatnak arra a másik szintjére, ahol már nem érhette be azzal a bizonyossággal, hogy él. De nagyon nehezen tudta elfogadni a magas, keskeny szobát, a gerendás mennyezetet, a mintákat, a vörös és narancsszín üvegű csukott ablakokat. Ásított: levegőtlen volt a szoba. Később majd lekászálódik a magas ágyról, kitárja az ablakot, és abban a pillanatban vissza fog emlékezni az álmára, mert bár egyetlen részletét sem tudta magában felidézni, tudta, hogy álmodott. Az ablak túlsó oldalán levegő lesz, tetők, a város, a tenger. Az esti szél lehűti majd az arcát, amikor odaáll és kinéz rajta, és abban a pillanatban fel fog bukkanni az álma. Most még csak feküdni tudott, lassan lélegzett, szinte kész lett volna újra elaludni, megbénította a levegőtlen szoba. Nem várta az alkonyatot, de fekve maradt, amíg el nem jött.